Menü bezárása
English pages
Asztali nézet
  Van hozzáférése? | lépjen be   Mobil nézet
  2022. december 10. | Ma Judit napja van.

A vizsláról

A magyar vizsla karakteréről...     

        Kedves, melegbarna, "szerelmetes" pillantású szemek - de valami huncut kópéság csillog a háttérben, és mohó figyelem, vágyakozás a vad után..

      Lusta elnyújtózás otthon a forró kályha mellett vagy a kanapén, vég nélkül áhítozva simogatásért - de egy pillanat alatt robbanó energia, végtelen vágtatás a mezőn, tűző napsütésben vagy ropogó hóban..    

        Örökös játék, fékezhetetlen hancúrozás otthon, barátokkal, kutyatársakkal, gyerekekkel - de moccanatlan türelem a lesen várakozva, figyelem és összpontosítás a csapakövetésben...    

      Kifogyhatatlan türelem a "falkához" tartozó gyerekekkel, boldog elviselése fülhúzásnak, gyerekkezek nyúzásának: az imádott gazdi kedvéért mindent... - de büszke és bátor kiállás a közeledő rossz szándékúval szemben, a falka védelmében...    

       Könnyed elegancia és robbanó energia, végtelen kedvesség és szívós kitartás, örökös vadászláz aranysárga csomagolásban:  

                                                                        Ez a MAGYAR VIZSLA!      

      Talán túl lírai ez a bemutatás? Lehet. De ezt a fajtát nem lehet "csak" kedvelni - csak rajongani lehet érte. Hiszen a vizsla is imádattal csügg gazdáján, főéletcélja, hogy annak minden óhaját teljesítse. Ebből következik két alapvető tulajdonsága: alkalmazkodó - készsége és könnyű taníthatósága. Ezeknek köszönhető, hogy egyre több híve van a világban. Svédországtól Koreáig nagyon sok helyen ismerik, szeretik, tartják, tenyésztik. 

       A magyar vizsla sokoldalúságára jellemző, hogy különböző használati céloknak, tartási módoknak és igényeknek is megfelel. A kedvencként és vadászkutyaként való használat - mint fő profil - mellett megjelenik agility versenyeken, a hagyományos kutyakiképző iskolák örző - védő bemutatóin, használják katasztrófa-kutyaként, vakvezetőként, sőt, egyes országokban, mint terápiás kutya segít a hosszas kórházi kezelésre szoruló gyerekeken, magányos, idős embereken.  

                                                                                                                                                                              Füzesiné Szegvári Zsuzsa  

A magyar vizsla karakteréről...     

        Kedves, melegbarna, "szerelmetes" pillantású szemek - de valami huncut kópéság csillog a háttérben, és mohó figyelem, vágyakozás a vad után..

      Lusta elnyújtózás otthon a forró kályha mellett vagy a kanapén, vég nélkül áhítozva simogatásért - de egy pillanat alatt robbanó energia, végtelen vágtatás a mezőn, tűző napsütésben vagy ropogó hóban..    

        Örökös játék, fékezhetetlen hancúrozás otthon, barátokkal, kutyatársakkal, gyerekekkel - de moccanatlan türelem a lesen várakozva, figyelem és összpontosítás a csapakövetésben...    

      Kifogyhatatlan türelem a "falkához" tartozó gyerekekkel, boldog elviselése fülhúzásnak, gyerekkezek nyúzásának: az imádott gazdi kedvéért mindent... - de büszke és bátor kiállás a közeledő rossz szándékúval szemben, a falka védelmében...    

       Könnyed elegancia és robbanó energia, végtelen kedvesség és szívós kitartás, örökös vadászláz aranysárga csomagolásban:  

                                                                        Ez a MAGYAR VIZSLA!      

      Talán túl lírai ez a bemutatás? Lehet. De ezt a fajtát nem lehet "csak" kedvelni - csak rajongani lehet érte. Hiszen a vizsla is imádattal csügg gazdáján, főéletcélja, hogy annak minden óhaját teljesítse. Ebből következik két alapvető tulajdonsága: alkalmazkodó - készsége és könnyű taníthatósága. Ezeknek köszönhető, hogy egyre több híve van a világban. Svédországtól Koreáig nagyon sok helyen ismerik, szeretik, tartják, tenyésztik. 

       A magyar vizsla sokoldalúságára jellemző, hogy különböző használati céloknak, tartási módoknak és igényeknek is megfelel. A kedvencként és vadászkutyaként való használat - mint fő profil - mellett megjelenik agility versenyeken, a hagyományos kutyakiképző iskolák örző - védő bemutatóin, használják katasztrófa-kutyaként, vakvezetőként, sőt, egyes országokban, mint terápiás kutya segít a hosszas kórházi kezelésre szoruló gyerekeken, magányos, idős embereken.  

                                                                                                                                                                              Füzesiné Szegvári Zsuzsa  

10
05
2020

Füzesiné Szegvári Zsuzsa: A magyar vizsla fajta története (Vizsla Híradó, 2006.)

Vajon a mi fajtánk, a magyar vizsla, nem, vagy ha igen, mennyire veszélyeztetett?

Ez az a kérdés, melyre a válasz egyik fele a fajtatörténetben keresendő!

A modern populációgenetikai ismeretek tudatában az FCI tenyésztési szabályzata is jelentős tényezőként kezeli a genetikai sokféleség, az egészségesség megőrzését. De beszélhetünk-e genetikai sokféleségről, ha egy fajta a közelmúltból (és az evolúció óráján egy évszázad egy pillanat csupán), csupán néhány egyedtől származtatható?

Mi a helyzet a magyar vizslával?

Ebben a megvilágításban igen jelentős tény, hogy fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin, eredményesebbé tették vadászatukat, akár sólyommal (turullal…), akár nyílvesszővel ejtették el zsákmányukat. Bár már a vándorláskori régészeti leletek, tarsolyfedők, tegezborító lemezek is ábrázolnak vadászkutyát, talán a legelső vizsla jellegű kutya-ábra a Codex Albensis (XII. szd eleje) lapszélre vetett rajza egy nyulat álló (?) kutyáról, akiben a mai szemlélő is felfedezi a vizslát.

Persze ebben az időben valószínűleg még nem vált élesen külön a kopó és a vizsla, sem tenyésztését, sem funkcióját tekintve, azonban a vizsla szó, kutyára vonatkoztatva, szerepel a Besztercei szójegyzékben (1395?), ami a fajta és a vadászati használati mód önálló meglétére utal.

Túl a ma divatos historizáláson, miért fontos ez nekünk, mai tenyésztőknek?

Az utóbbi évtizedek során, miközben a kutyatenyésztés és a különféle kutyás sportok lassan tömegszórakozássá váltak, lassan megmutatkoznak az árnyoldalak is, intő jel, hogy egyre több fajtánál jelentkeznek kisebb-nagyobb problémák. Egyre több fajtában jelentkeznek degeneratív jelek, egyre több betegség, temperamentumbéli hiányosság jelenik meg. Amelyek persze a tartás és kezelésmód hiányosságai is lehetnek, de nem kerülhető el a kérdés: vajon a tenyésztés során történt-e valami súlyos vagy végzetes hiba?

A középkorban a vadászat szigorúan főúri kiváltság volt (emlékszünk Tiborc panaszára a Bánk bánban), s ezzel együtt a vadászkutya-tenyésztés is. Fejedelmi ajándéknak számított egy jó ‘fyrjre való wyzla‘ (levélrészlet 1515-ből). Ősi nemesi családjaink közül nem egy volt szenvedélyes vadász, és ezek közül sokan tenyésztettek vizslákat, például a Zayok, Batthyányak, Nádasdyak, Komlóssyak.

Valószínűleg a fajta első jelentős "génimportja" a török hódoltság alatt bekerült török és arab kopók, agarak (sloughi) révén jött létre.

A vizslák gyakorlati jelentősége a XVIII. században, a lőfegyverek elterjedésével nőtt meg. Érdekességként megemlítem, hogy feltételezhetően már a XVIII. században eljutott a vizsla Angliába. A Morvaországból származó angol festő, Francis Sartorius egyik festményén egy sárga, egyértelműen vizsla jellegű, fehér jegyes kutya szerepel, mint vadászkutya. Talán morva ősei vitték magukkal Angliába, ahol továbbtenyésztették.

A XIX. században a Felvidéken, Dunántúlon, Szabolcs és Bihar megyékben volt elterjedt a vizsla. 

A fajta történetének talán első töréspontja a XIX. század második felében következett be. Ugyanis a Szabadságharc leverése után, a megszorító rendelkezések részeként egy 1853-as rendelet megváltoztatta a vadászati jogot: külön kérvényezni kellett azt az osztrák hatóságoktól. Természetesen az igazi hazafiak ezt nem tették meg. Viszont vadászkutyát sem tarthatott, akinek nem volt vadászati engedélye, így a Szabadságharcot követő véres megtorlás kutyaáldozatai lettek a magyar vizslák. Az osztrákbarát, tehát vadászó urak értelemszerűen siettek német és angol fajtákat importálni: újabb "génimport", hiszen ezek nyilván keveredtek a magyar vizslákkal. Ne felejtsük el, hogy akkoriban (és korábban is) a magyar állattenyésztési kultúra nem volt törzskönyv, származás-centrikus, sokkal inkább beszélhetünk állomány-szelekcióról. Csak azokat az egyedeket tartották meg, akik magas szinten megfeleltek a használati követelményeknek, és akik kellően életerősek is voltak, azok szaporodtak csak. Egy-egy kiváló egyednek viszont nagy híre és becsülete volt, utódai messze helyekre eljutottak, gondoskodva a faj(ta) egységes fejlődéséről. Érdekes, hogy pl. Franciaországban a vizsláknak, Nagy-Britanniában a terriereknek rengeteg tájfajtája alakult ki, viszont a magyar kutyafajták között ez a jelenség szinte ismeretlen.

A mai értelemben vett kutyatenyésztés világszerte az 1860-as években lendült fel, vált igazán ’tömegsporttá’, persze a kor társadalmi viszonyainak megfelelően. A lótenyésztés, lósport után a kutyás sportok is hamar megjelenten nálunk: 1882-ben már "Vizsla mezőnyversenyt" tartottak - 1886-ban az egyik győztes Linda, ifj. Tulok János „pedigré nélküli világossárga szukája” lett.

Ez a korszak volt tehát az angol és német vizslákkal való cseppvér-keresztezés időszaka fajtánk történetében. Nagy szerencsénk, hogy akkoriban igazán kiváló angol vizslák kerültek az országba, így ez a vérkeresztezés valószínűleg pozitív hatású volt.

„ … A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott a udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”- írta Thuróczi Tibor a Nimród hasábjain 1916-ban.

Ez a cikk lett a magyar vizsla modern korszakának elindítója. Ekkor kezdődött az a munka, amely a tudományos értelemben vett vizslatenyésztés 1920-as megindításához vezetett. Miközben az ország létezése talán egyik legnagyobb kataklizmáját élte át, a vizslát megmentette és átvezette a jövőbe egy maroknyi, remek állattenyésztő szakemberek által irányított csapat. 11 egyeddel indult a törzskönyv, de szakmai bölcsességüket mutatja, hogy nem zárták le a regisztert, hanem a későbbiekben folytatták a fellelt, megfelelő munka és küllemi tulajdonságokat mutató egyedek tenyésztésbe vonását. Így sikerült elérni, hogy a lehetőségekhez képest széles genetikai alapokról indulhasson a fajta.

A vizsla munkatulajdonságait az alábbiak szerint jellemezték:” ...  az összes vizslafajták között a legengedelmesebb és legtanulékonyabb ... igen szépen tartja a relációt ... feltétlen engedelmességének tudható be, hogy olyan szélesen keres, amint akarjuk ... alig van magyar vizsla, amelyiket kényszeríteni kell az apportírozásra ... csapázás tekintetében, véreb eredeténél fogva, valóságos mester.” (Csizmadia Gyula) A munkakövetelményeket az 1936-ban elfogadott Versenyszabályzat rögzítette.

Az első nagy tenyészetek a Végvári, a Gyöngyöspusztai, a Kaposi, majd a Hévizi  kennelek voltak. A céltudatos és szakszerű tenyésztői munka meghozta a gyümölcsét. Az OVC által szervezett versenyeken és kiállításokon egyre több magyar vizsla szerepelt eredményesen. Hadd említsük név szerint Potoczki Dezső Fricijét 1918-ból, Bába Károly Végvári Betyárját 1931-ből, Dús Jenő Katiját 1942-ből. A kor híres, külföldön is elismert vizsla-kiképzői, például Félix Endre, Ötvös Balázs sokat tettek a fajta népszerűsítéséért.

Jelentős hatást gyakorolt a tenyészállományra, hogy a gazdasági-politikai változások adta lehetőségeket kihasználva az utóbbi évtized során újra ’találkoztak’ a múlt század közepén különvált vérvonalak a hazai "főfolyammal": jelentős angliai és amerikai egyedek, vérvonalak adódtak hozzá a hazai állományhoz, és a szlovákiai populációval is nagyarányú a keveredés. Ezen mozgások jelentős segítséget nyújtottak – nyújthatnak az itthoni állomány típushibáinak leküzdésében, a széles bázis megtartásán alapuló fejlesztésben.

Tehát megállapíthatjuk, hogy – köszönhetően a sokszázados kemény szelekciónak és az alapítók szakértelmének – fajtánk, amikor 1936-ban belépett a világ nemzetközileg elismert kutyafajtáinak körébe, kiváló genetikai alapokkal rendelkező, egészséges, vérszilárd és megfelelő állománnyal rendelkező "újdonság" volt.

Sajnos nagyon hamar bekövetkezett az újabb törésvonal, nem csak az ország, hanem fajtánk életében is. 1944-45 kataklizmái alatt a vizsla törzskönyv megsemmisült, a tenyészetek szétzilálódtak, emberek-kutyák ki tudja, hová tűntek…

Ezen véres évek után a fajta szétszóródott a világban. Egyesek, pl. gr. Mihályi Erzsébet szinte csak kedvenc kutyáját vitte magával az emigrációba. A fajta nagy szerencséjére viszonylag jelentős és nagyon jó minőségű állomány került az USA-ba, szinte kormányzati szinten folyt az amerikaiak részéről a vizsla felkutató és mentő akció. Először Olaszországból került ki kutya, majd Jugoszlávia és Csehszlovákia területén is igyekeztek felkutatni kiváló egyedeket, és kijuttatták őket a tengerentúlra. (Az akkori rendeletek szerint tilos, életveszélyes volt a magyar határt átlépni fajtatiszta kutyával.) Ezáltal értékes "génrezervátum" alakult ki az USA-ban, amely az 1930-as évek legjobb egyedeiig vezethető vissza.

Persze, ahogy lehetett, amikor lehetett, itthon is folyt a munka. Az Országos Vizsla Club újraindítja a törzskönyvet és hozzáfog a fajta rekonstrukciójához. Az ismeretlen származású, de küllemileg és munkában is nagyon jó egyedeket az ismert származásúakkal párosítva újraépítik a fajtát. Ebben nagy segítséget jelentett az 1947-ben Gödöllőn létrehozott állami tenyésztelep is. Azonban, a szovjet típusú diktatúra keményedésével ez a fajta tevékenység lehetetlenné vált, az OVC – a többi társadalmi szervezethez hasonlóan – kénytelen volt beszüntetni működését. Újabb történelmi kataklizma, aminek szenvedő részese lett a vizsla (is).

Magyarországon 1956-ban Kende Mihály vezetésével újraalakult a MEOE, és 1963-ban sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel, amely 1966-ban elfogadta a magyar vizsla-standard módosítását – és bejegyezte új fajtaként a drótszőrű magyar vizslát.  Ez a standard a modern állattenyésztési igényeknek megfelelő, részletes meghatározását adta a vizsla küllemének. Tulajdonképpen nincs lényeges eltérés az akkori és a ma érvényben lévő fajtaleírás között, és – ami fajtánk vérszilárdságát, kialakultságát bizonyítja – nincs lényeges eltérés az 1920-as, 30-as években meghatározott vizsla-ideáltól sem.

A kutyás sport, és ezzel együtt a vizslázás is az 1960-as évek végén indult fejlődésnek – s ez a fellendülés napjainkig tart!

Csak röviden, a kiemelkedő évszámok

Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.


1971: a Vadászati Világkiállítás – nemzetközi vizslaversennyel egybekötve

1980: az önálló Magyar vizsla szakosztály megalakulása, az első nemzetközi Vizslakonferencia

1981: az első Speciális Magyar Vizsla Verseny Siklóson.

1986: II. Spec. Magyar Vizsla Verseny, Szántód

1989 – 2003: között évente van "Spec. Magyar", ami nagyban hozzájárul a fajta "munkakutya" karakterének, hírének javulásához.

1995: az első Hortobágy Kupa Vízi-Mezei Verseny

1998: első Magyar Vizsla Field Trial Európa Kupa

1999: Bugac: I. Magyar Vizslás Világtalálkozó

2004: II. Magyar Vizslás Világtalálkozó éve; a Magyarfajták Világtalálkozója legszebb kutyája magyar vizsla, és az első Vizsla Világbajnokság, amikor a kontinentális fajták versenyét egy magyar-vizsla csapat nyeri meg, egyéniben pedig 2. helyet szerez egy rövid szőrű magyar vizsla!

Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.

Füzesiné Szegvári Zsuzsa: A magyar vizsla fajta története (Vizsla Híradó, 2006.)

Vajon a mi fajtánk, a magyar vizsla, nem, vagy ha igen, mennyire veszélyeztetett?

Ez az a kérdés, melyre a válasz egyik fele a fajtatörténetben keresendő!

A modern populációgenetikai ismeretek tudatában az FCI tenyésztési szabályzata is jelentős tényezőként kezeli a genetikai sokféleség, az egészségesség megőrzését. De beszélhetünk-e genetikai sokféleségről, ha egy fajta a közelmúltból (és az evolúció óráján egy évszázad egy pillanat csupán), csupán néhány egyedtől származtatható?

Mi a helyzet a magyar vizslával?

Ebben a megvilágításban igen jelentős tény, hogy fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin, eredményesebbé tették vadászatukat, akár sólyommal (turullal…), akár nyílvesszővel ejtették el zsákmányukat. Bár már a vándorláskori régészeti leletek, tarsolyfedők, tegezborító lemezek is ábrázolnak vadászkutyát, talán a legelső vizsla jellegű kutya-ábra a Codex Albensis (XII. szd eleje) lapszélre vetett rajza egy nyulat álló (?) kutyáról, akiben a mai szemlélő is felfedezi a vizslát.

Persze ebben az időben valószínűleg még nem vált élesen külön a kopó és a vizsla, sem tenyésztését, sem funkcióját tekintve, azonban a vizsla szó, kutyára vonatkoztatva, szerepel a Besztercei szójegyzékben (1395?), ami a fajta és a vadászati használati mód önálló meglétére utal.

Túl a ma divatos historizáláson, miért fontos ez nekünk, mai tenyésztőknek?

Az utóbbi évtizedek során, miközben a kutyatenyésztés és a különféle kutyás sportok lassan tömegszórakozássá váltak, lassan megmutatkoznak az árnyoldalak is, intő jel, hogy egyre több fajtánál jelentkeznek kisebb-nagyobb problémák. Egyre több fajtában jelentkeznek degeneratív jelek, egyre több betegség, temperamentumbéli hiányosság jelenik meg. Amelyek persze a tartás és kezelésmód hiányosságai is lehetnek, de nem kerülhető el a kérdés: vajon a tenyésztés során történt-e valami súlyos vagy végzetes hiba?

A középkorban a vadászat szigorúan főúri kiváltság volt (emlékszünk Tiborc panaszára a Bánk bánban), s ezzel együtt a vadászkutya-tenyésztés is. Fejedelmi ajándéknak számított egy jó ‘fyrjre való wyzla‘ (levélrészlet 1515-ből). Ősi nemesi családjaink közül nem egy volt szenvedélyes vadász, és ezek közül sokan tenyésztettek vizslákat, például a Zayok, Batthyányak, Nádasdyak, Komlóssyak.

Valószínűleg a fajta első jelentős "génimportja" a török hódoltság alatt bekerült török és arab kopók, agarak (sloughi) révén jött létre.

A vizslák gyakorlati jelentősége a XVIII. században, a lőfegyverek elterjedésével nőtt meg. Érdekességként megemlítem, hogy feltételezhetően már a XVIII. században eljutott a vizsla Angliába. A Morvaországból származó angol festő, Francis Sartorius egyik festményén egy sárga, egyértelműen vizsla jellegű, fehér jegyes kutya szerepel, mint vadászkutya. Talán morva ősei vitték magukkal Angliába, ahol továbbtenyésztették.

A XIX. században a Felvidéken, Dunántúlon, Szabolcs és Bihar megyékben volt elterjedt a vizsla. 

A fajta történetének talán első töréspontja a XIX. század második felében következett be. Ugyanis a Szabadságharc leverése után, a megszorító rendelkezések részeként egy 1853-as rendelet megváltoztatta a vadászati jogot: külön kérvényezni kellett azt az osztrák hatóságoktól. Természetesen az igazi hazafiak ezt nem tették meg. Viszont vadászkutyát sem tarthatott, akinek nem volt vadászati engedélye, így a Szabadságharcot követő véres megtorlás kutyaáldozatai lettek a magyar vizslák. Az osztrákbarát, tehát vadászó urak értelemszerűen siettek német és angol fajtákat importálni: újabb "génimport", hiszen ezek nyilván keveredtek a magyar vizslákkal. Ne felejtsük el, hogy akkoriban (és korábban is) a magyar állattenyésztési kultúra nem volt törzskönyv, származás-centrikus, sokkal inkább beszélhetünk állomány-szelekcióról. Csak azokat az egyedeket tartották meg, akik magas szinten megfeleltek a használati követelményeknek, és akik kellően életerősek is voltak, azok szaporodtak csak. Egy-egy kiváló egyednek viszont nagy híre és becsülete volt, utódai messze helyekre eljutottak, gondoskodva a faj(ta) egységes fejlődéséről. Érdekes, hogy pl. Franciaországban a vizsláknak, Nagy-Britanniában a terriereknek rengeteg tájfajtája alakult ki, viszont a magyar kutyafajták között ez a jelenség szinte ismeretlen.

A mai értelemben vett kutyatenyésztés világszerte az 1860-as években lendült fel, vált igazán ’tömegsporttá’, persze a kor társadalmi viszonyainak megfelelően. A lótenyésztés, lósport után a kutyás sportok is hamar megjelenten nálunk: 1882-ben már "Vizsla mezőnyversenyt" tartottak - 1886-ban az egyik győztes Linda, ifj. Tulok János „pedigré nélküli világossárga szukája” lett.

Ez a korszak volt tehát az angol és német vizslákkal való cseppvér-keresztezés időszaka fajtánk történetében. Nagy szerencsénk, hogy akkoriban igazán kiváló angol vizslák kerültek az országba, így ez a vérkeresztezés valószínűleg pozitív hatású volt.

„ … A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott a udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”- írta Thuróczi Tibor a Nimród hasábjain 1916-ban.

Ez a cikk lett a magyar vizsla modern korszakának elindítója. Ekkor kezdődött az a munka, amely a tudományos értelemben vett vizslatenyésztés 1920-as megindításához vezetett. Miközben az ország létezése talán egyik legnagyobb kataklizmáját élte át, a vizslát megmentette és átvezette a jövőbe egy maroknyi, remek állattenyésztő szakemberek által irányított csapat. 11 egyeddel indult a törzskönyv, de szakmai bölcsességüket mutatja, hogy nem zárták le a regisztert, hanem a későbbiekben folytatták a fellelt, megfelelő munka és küllemi tulajdonságokat mutató egyedek tenyésztésbe vonását. Így sikerült elérni, hogy a lehetőségekhez képest széles genetikai alapokról indulhasson a fajta.

A vizsla munkatulajdonságait az alábbiak szerint jellemezték:” ...  az összes vizslafajták között a legengedelmesebb és legtanulékonyabb ... igen szépen tartja a relációt ... feltétlen engedelmességének tudható be, hogy olyan szélesen keres, amint akarjuk ... alig van magyar vizsla, amelyiket kényszeríteni kell az apportírozásra ... csapázás tekintetében, véreb eredeténél fogva, valóságos mester.” (Csizmadia Gyula) A munkakövetelményeket az 1936-ban elfogadott Versenyszabályzat rögzítette.

Az első nagy tenyészetek a Végvári, a Gyöngyöspusztai, a Kaposi, majd a Hévizi  kennelek voltak. A céltudatos és szakszerű tenyésztői munka meghozta a gyümölcsét. Az OVC által szervezett versenyeken és kiállításokon egyre több magyar vizsla szerepelt eredményesen. Hadd említsük név szerint Potoczki Dezső Fricijét 1918-ból, Bába Károly Végvári Betyárját 1931-ből, Dús Jenő Katiját 1942-ből. A kor híres, külföldön is elismert vizsla-kiképzői, például Félix Endre, Ötvös Balázs sokat tettek a fajta népszerűsítéséért.

Jelentős hatást gyakorolt a tenyészállományra, hogy a gazdasági-politikai változások adta lehetőségeket kihasználva az utóbbi évtized során újra ’találkoztak’ a múlt század közepén különvált vérvonalak a hazai "főfolyammal": jelentős angliai és amerikai egyedek, vérvonalak adódtak hozzá a hazai állományhoz, és a szlovákiai populációval is nagyarányú a keveredés. Ezen mozgások jelentős segítséget nyújtottak – nyújthatnak az itthoni állomány típushibáinak leküzdésében, a széles bázis megtartásán alapuló fejlesztésben.

Tehát megállapíthatjuk, hogy – köszönhetően a sokszázados kemény szelekciónak és az alapítók szakértelmének – fajtánk, amikor 1936-ban belépett a világ nemzetközileg elismert kutyafajtáinak körébe, kiváló genetikai alapokkal rendelkező, egészséges, vérszilárd és megfelelő állománnyal rendelkező "újdonság" volt.

Sajnos nagyon hamar bekövetkezett az újabb törésvonal, nem csak az ország, hanem fajtánk életében is. 1944-45 kataklizmái alatt a vizsla törzskönyv megsemmisült, a tenyészetek szétzilálódtak, emberek-kutyák ki tudja, hová tűntek…

Ezen véres évek után a fajta szétszóródott a világban. Egyesek, pl. gr. Mihályi Erzsébet szinte csak kedvenc kutyáját vitte magával az emigrációba. A fajta nagy szerencséjére viszonylag jelentős és nagyon jó minőségű állomány került az USA-ba, szinte kormányzati szinten folyt az amerikaiak részéről a vizsla felkutató és mentő akció. Először Olaszországból került ki kutya, majd Jugoszlávia és Csehszlovákia területén is igyekeztek felkutatni kiváló egyedeket, és kijuttatták őket a tengerentúlra. (Az akkori rendeletek szerint tilos, életveszélyes volt a magyar határt átlépni fajtatiszta kutyával.) Ezáltal értékes "génrezervátum" alakult ki az USA-ban, amely az 1930-as évek legjobb egyedeiig vezethető vissza.

Persze, ahogy lehetett, amikor lehetett, itthon is folyt a munka. Az Országos Vizsla Club újraindítja a törzskönyvet és hozzáfog a fajta rekonstrukciójához. Az ismeretlen származású, de küllemileg és munkában is nagyon jó egyedeket az ismert származásúakkal párosítva újraépítik a fajtát. Ebben nagy segítséget jelentett az 1947-ben Gödöllőn létrehozott állami tenyésztelep is. Azonban, a szovjet típusú diktatúra keményedésével ez a fajta tevékenység lehetetlenné vált, az OVC – a többi társadalmi szervezethez hasonlóan – kénytelen volt beszüntetni működését. Újabb történelmi kataklizma, aminek szenvedő részese lett a vizsla (is).

Magyarországon 1956-ban Kende Mihály vezetésével újraalakult a MEOE, és 1963-ban sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel, amely 1966-ban elfogadta a magyar vizsla-standard módosítását – és bejegyezte új fajtaként a drótszőrű magyar vizslát.  Ez a standard a modern állattenyésztési igényeknek megfelelő, részletes meghatározását adta a vizsla küllemének. Tulajdonképpen nincs lényeges eltérés az akkori és a ma érvényben lévő fajtaleírás között, és – ami fajtánk vérszilárdságát, kialakultságát bizonyítja – nincs lényeges eltérés az 1920-as, 30-as években meghatározott vizsla-ideáltól sem.

A kutyás sport, és ezzel együtt a vizslázás is az 1960-as évek végén indult fejlődésnek – s ez a fellendülés napjainkig tart!

Csak röviden, a kiemelkedő évszámok

Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.


1971: a Vadászati Világkiállítás – nemzetközi vizslaversennyel egybekötve

1980: az önálló Magyar vizsla szakosztály megalakulása, az első nemzetközi Vizslakonferencia

1981: az első Speciális Magyar Vizsla Verseny Siklóson.

1986: II. Spec. Magyar Vizsla Verseny, Szántód

1989 – 2003: között évente van "Spec. Magyar", ami nagyban hozzájárul a fajta "munkakutya" karakterének, hírének javulásához.

1995: az első Hortobágy Kupa Vízi-Mezei Verseny

1998: első Magyar Vizsla Field Trial Európa Kupa

1999: Bugac: I. Magyar Vizslás Világtalálkozó

2004: II. Magyar Vizslás Világtalálkozó éve; a Magyarfajták Világtalálkozója legszebb kutyája magyar vizsla, és az első Vizsla Világbajnokság, amikor a kontinentális fajták versenyét egy magyar-vizsla csapat nyeri meg, egyéniben pedig 2. helyet szerez egy rövid szőrű magyar vizsla!

Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.

10
05
2020

Köztudomású, hogy a vizsla – vadászkutya, pontosabban meghatározva "mindenes vadászkutya", vagyis a vadászat "föld feletti" módozatainak mindegyikében hasznos segítője vezetőjének.

Kiváló tulajdonságai, sokoldalúsága miatt emellett az élet és a kutyás sport nagyon sok területén megállja a helyét.

A mindenes vadászkutya munkájáról

"Eb a vadász kutya nélkül", mondják az öregek és ez így is van. Nem véletlen, hogy az elcsökevényesedett érzékszervekkel rendelkező ember a kutya és a technika segítségére szorul az eredményes vadászat érdekében. Aki ismeri a vadak viselkedését, pontosan tudja, hogy az úgy meglapul rejtekhelyén, hogy keresés közben akár rá is léphet az ember, az antenna-orrú kutya azonban a profi módon rejtőzködő vadat is észreveszi és jelzi. 

Kezdjük tehát az elején. A vadászkutya munkáját két nagy fázisra bontjuk. Az első fázis a lövés előtti munka, a második fázis a lövés utáni munka, vagyis a lőtt vad kézre kerítése.

A lövés előtti munka is nagyon szerteágazó. Attól függ, hogy milyen vadat kívánunk terítékre hozni. Apróvad-vadászatnál a kutya feladata, hogy a kiválasztott területet a legapróbb részletekig keresse át és minden ott lévő vadat messziről jelezzen a vadász számára. Ez az un. "mezei keresés" a vizslaversenyek tolvajnyelve szerint. A jó vizsla a levegőben terjedő szagokat figyelve – a körülményektől: (pl. hőmérséklet, páratartalom, szélerősség, terepadottságok) függően akár százötven méterről is megérzi, és vezetőjének jelzi a vad jelenlétét, és megfelelő távolságra érve megállja. Amikor mozdul – kiugrik, felröppen - a vad, a vadász feladata gyorsan és pontosan eldönteni, hogy lőhető-e vagy sem, ezalatt a vizslának feltétlenül helyben kell maradnia, a zsákmányolás mozzanatát a vadászra kell bíznia.

Amennyiben a vadász lelőtte a vadat, kutya feladata annak feltétlen kézre kerítése. Ez már a vizslamunka második fázisa, a lövés utáni munka. A jól meglőtt vad lőtávolon belül marad, ezt a kutyának könnyű megkeresni, apportírozni, és ülve átadni a gazdának. Ilyen esetekben a vizsla un. légszimattal dolgozik, vagyis a levegőben terjedő szaganyagokat észlelve keres.

Más a helyzet a sebzett vadnál. Ekkor vizslánk a menekülő vad nyomát követi mindaddig, amíg sikerül ‘elcsípnie‘ és szabályosan apportíroznia vezetőjének. Sokszor ez a nyomkövetés több száz méteren át tarthat. Ebben az esetben a vizsla a talajon, növényzeten maradt szaganyagokat keresi és követi, szaknyelven szólva talajszimattal dolgozik. Vizslaversenyeket ez az un. "vonszalékmunka".

A jól dolgozó vizslánál nem lehet elmaradt, vagy elveszett vad. Ez nem csak gazdaságossági szempont, a sportszerűség is azt kívánja, hogy ne hagyjuk sorsára a meglőtt vadat.

Nagyvad vadászatnál a jó kutya soha nem zavarja a vadászt cserkelés közben, vagy a lesen. Cserkeléskor vezetője mögött lopakodik, annak mozdulatait követve zaj nélkül halad. Ha a vadász a magaslesen ül, vizslája mellette, vagy a les alatt fekszik, és minden körülmények között ott marad, el nem mozdul! (Versenyeken ez a "viselkedés lőálláson" feladat.) Ha ő véletlen előbb veszi észre a vadat, mint a technika vívmányaival felszerelt vadász, akkor csendben a vad felé nézve jelzi annak tartózkodási helyét.  Olyan helyzet is adódhat cserkelés közben, amikor a kutya nem kísérheti el a vadászt: ilyenkor a vezető egy biztonságos helyen elfekteti vizsláját, ahol az megvárja, helyét el nem hagyva.

A lövés után viszont sok esetben megint feladata van a vizslának: követnie kell a sérült nagyvad vércsapáját. Általában 3-12 órás vérnyomon eredményesen dolgoznak a magyar vizslák is, ennél öregebb csapán már csak az igen jó (és jól képzett) egyedek használhatók. (Eredendően ez a vérebek feladata!). A vízivad vadászatában szinte nélkülözhetetlen segítő a jó vizsla!

Egy igazán jó vadászkutyának az alábbi feladatokat kell megoldania kacsavadászat közben:

- a partra esett kacsa megkeresése légszimattal, vagy a csapát követve

- a nyílt vízre esett madár megkeresése légszimattal (ha látja a kutya a vad leesését, egy egyszerű „mélyvízi elhozás” a dolga)

- a sebzett kacsa megkeresése, amely általában a nyílt vízre esik vagy száll le és onnan bemenekül a nádasba. Ekkor a kutyának a madár úszónyomát, az un. vízispúrt kell követnie.

- a nádasba esett kacsát kell megkeresnie, a nádas szisztematikus átkutatásával, hiszen a sűrűben nem terjednek olyan messzire a szagok, mint nyílt terepen.

- a part menti nádszakasz átkeresése és az ott rejtőző kacsa felhajtása, hogy a vadász lőhessen, (a vadászetika szigorú betartásával).

 A DRÓTSZŐRŰ MAGYAR VIZSLA munkatulajdonságai szinte mindenben megegyeznek a rövid szőrű rokonáéval. Erősen sásos, nádas vizekben, vagy szederindás, csalános erdőkben vadászva határozottan kitartóbbak, kevésbé sérülékenyek a durvább, robosztusabb testfelépítésű, nagyobb védettséget nyújtó kültakarót viselő drótszőrűek.  A hideget, így a hideg vizet is jobban bírják. A nyári melegben viszont hamarabb keresik az enyhülést nyújtó bokrok árnyékát, és kedvetlenebbül mutatják a rekkenő hőségben a mezőn rejtőző vadat.         

A cél: a tökéletes vadászmunka

Mielőtt belekezdenék a vizsla képzésének leírásába (szerényebben – és pontosabban - fogalmazva: elkezdenék arról mesélni, hogyan tanítom vizsláimat) megpróbálom felvázolni a célt: az ideális vizslamunkát.

Ezzel – az adott keretek között – könnyű dolgom van, hiszen a különféle versenyszabályzatok elég szabatosan és részletesen taglalják a követelményeket. Mindenkinek, aki vadászkutya tanításra adja fejét, első lépésként melegen ajánlom a szabályzatok alapos tanulmányozását, hiszen a munkát mindig a cél kristálytiszta megfogalmazásával kell kezdeni. Minden más ebből következik.

A vizsla munkája című fejezetben vázoltam, hogy a gyakorlati vadászat során mi a feladata egy vizslának. Ezek magas fokú teljesítéséhez az alábbi tulajdonságokra van szükség:

Jó idegrendszer

Tanulékonyság, intelligencia

Kitűnő orrjóság és orrhasználat

Erős vadmegállási hajlam, figuratív állás

Jó apportkészség

Az apport finom, de határozott fogása

Nagyfokú vadász-szenvedély

Könnyű vezethetőség, kapcsolattartó készség

Jó csapakövető készség

Vízszeretet

Kiegyensúlyozott, magabiztos viselkedés


Az egyes feladatok követelményei, a Speciális magyar vizsla verseny szabályzata alapján a következők:

Lövés előtti munka:

Keresés mezőben

A keresés legyen aktív, intelligens, módszeres és a terephez, időjáráshoz alkalmazkodó. A kutya dolgozzon önállóan, térnyerő, a fajtára jellemző gyors tempójú, de egyenletes és kitartó vágtában, magas fejtartással, állandó orrhasználatot tükrözően. A gyorsabb keresés előny mindaddig, amíg a tempó összhangban van a körülményekkel és nem megy az eredményesség (vagyis a vad megtalálása) rovására. A mozgás milyensége legyen a fajtára jellemző, a felső vonal "hullámzása" miatt az orr ne veszítse el a szagcsóvát.

A keresés legyen kitartó, irányát (ti. a kilengésekét) a szélirány határozza meg, a stílus mindig tükrözze, hogy a kutya érzékeli és figyelembe veszi a szél irányát, erősségét, a szagvételi lehetőségeket. A keresés szélességét (oldalirányú kitérések távolságát) a terepadottságok és a szélviszonyok határozzák meg: a szélesebb a jobb, azonban mindig tudjon kapcsolatot tartani vezetőjével.

A fordulóknál a vizsla mindig vegye figyelembe a szélirányt. Az előremenést a terület és az időjárási körülmények határozzák meg, de semmiképp se legyen több 30 - 50 méternél. A kijelölt területet a kutya keresse át, és minden alkalmat használjon ki arra, hogy vadat találjon. Jelezze a területen található vadnyomokat, vadfekvéseket, de ezáltal nem lehet töredezett, akadozó a keresés.  Lehetőleg ne maradjon ki vad.

A kutya orrjóságát vizsgálva értékelni kell: milyen távolságról észleli a kutya a vadat, vadnyomokat, milyen fejtartással fut. A jó orr legbiztosabb jele a nagyobb távolság, ahonnan a vadat észleli, és a magabiztosság a jelzésekben és a vadmegállásban.

A jó orrhasználat abban jut kifejezésre, hogyan használja ki a szelet, hogyan választja meg a keresés módját és a fordulókat a körülmények függvényében. Jó orrhasználat esetén a vizsla mindig a szelet kihasználva, tempóját a szimatvételi lehetőségekhez, az adott terepszakaszhoz igazítja. Fejét keresés közben vízszintesen tartó vizslának mindig jobb az orra, mint az állandóan talajt szimatoló vizslának. Ha egy kutya többször is szilárdan áll eredménytelenül, vagyis vad találása nélkül, ezt az orrjóság értékelésénél kell figyelembe venni.

Keresés közben az észlelt vadat a kutyának magabiztosan és egyértelműen jeleznie kell. A jelzés után, a szituáció és a vad viselkedése függvényében a kutya vagy azonnal áll, vagy lassuló mozgással a vadra ráhúz, majd a vadat határozottan állja.

A lapuló vadat a vizslának mindaddig szilárdan, figuratívan állnia kell, amíg a vezető a kutya mellé nem ér és a vad felröppentésére parancsot nem ad, vagy maga nem mozdítja azt ki. Állás közben a fej – orr magassága általában a vad távolságát jelzi, és rendszerint a vad felé mutat. A jellegzetes magyar vizsla állásnál a nyak és a fej általában előrenyújtott, a farok mozdulatlan és általában enyhe hullámvonalban, közel vízszintesen (néha kissé felfelé) tartott. Az egyik mellső - néha hátsó – láb a levegőben felhúzott. Az egész testtartás szoborszerűen merev, feszült figyelmet tükröz. (Nem véletlenül használja az angol szaknyelv a ’drámai’ jelzőt!)

Hiba a rövid vagy nem szilárd, nem elég kifejező állás, vagy a vad idő előtti felrebbentése.

Állás után, ha a vad előtte fut, utána kell húznia úgy, hogy őt a gazdája követhesse. Utánhúzáskor a kutya mindig a vezetője előtt, önállóan, kifejezően, határozottan dolgozzon, mindig maradjon kontaktusban a vaddal, alkalmazkodjon a menekülő vad sebességéhez. Csapázás csak akkor elfogadható, ha a vad hátszéllel menekül. A távoli (hosszú) utánhúzás akkor jó, ha energikus, határozott és eredményre vezet.

szekundáló kutya a vadat álló másik vizslát állja. Az egyszerre dolgozó két kutya semmiképp sem zavarhatja egymást, kötelező a másik állásának tiszteletben tartása, tehát nem mehet zavaróan a közelébe, semmiképp sem futhat el az álló kutya és a vad között.

A vad felrebbentésére, vagy kirepülésére a vizsla hasaljon, de legalább maradjon helyben. Ha a keresés közben kiperdülő nyúlra a kutya rámozdul, de a vezető egy parancsa néhány méteren belül visszafordítja, nem számít hibának.

Lövésre a vizslának helyben kell maradnia.

Sűrű, fedett területek átkeresése, kajtatás, bokrászás

A vizslának a sűrű, bokros, vesszős, csalitos, nádas terepet aprólékosan kell átkeresnie. Stílus itt nem követelhető, csak a terület alapos, céltudatos és rendszerezett átjárása, kitartás és szenvedélyesség. Ilyen területen nem kell megállnia a vadat, ami általában a kutya közeledtének zajára kiugrik vagy fölrebben. Hasznos, ha a vizsla néha kijön a sűrűből annyira, hogy a kapcsolatot tarthassa a vezetővel, de egyetlen jelre folytatnia kell a munkát. Mivel a feladat célja, hogy a területen lévő vadat a kutya puska elé hozza, ezért az ideális keresési távolság (mélység) ennél a munkánál is kb. 30-50 méter. A vizsla természetesen itt is – mint mindig – követi vezetője utasításait, engedelmeskedik a behívó parancsnak.

Lövés utáni munka, elhozások:

Lőtt vad megkeresése légszimattal feladatnál a vezető lehetőleg jó széllel (széllel szemben) küldje keresni kutyáját, minden, elhozásra utaló parancs nélkül. Ez azért fontos, mert vadászatokon se tudja mindig a vadász, hogy a közelben egy lelőtt vagy sebzett vad van, tehát nem ad parancsot elhozásra, a kutyának mégis terítékre kell hoznia a vadat.

A kutya átkeresi az előtte lévő területet, kihasználva a szelet. Lehetőleg önállóan és tervszerűen dolgozzon, de a vezető esetleges irányítását, parancsait is követnie kell. A talált vadat gondolkodás nélkül vegye fel, határozottan és finoman fogva hozza, és tartsa szájában, amíg vezetője át nem veszi tőle. Sokan kérdezik, miért fontos ez utóbbi? Egyszerű a válasz: ha esetleg élő, sebzett vadat hoz, és leteszi a földre, az elmenekülhet.

Elveszett vad keresése csapán feladatnál a vizsla a sebzés helyénél felveszi a nyomot és céltudatosan kidolgozza, követi azt. Természetesen nem az a követelmény, hogy földre szegezett orral keressen, hiszen a friss nyom fölött a levegőben egy „szagfolyosó” alakul ki, ami a szél függvényében eltolódhat, kissé szétterül a növényzetben és fölötte – ezt szimatolja és követi a kutya. Ezért fordul elő, hogy a töréseknél, irányváltásoknál sokszor a nyomon kicsit túlszaladva és visszafelé haladva keresi meg a folytatást. Ennél a munkánál nem hasznos, ha túl gyorsan, vágtában dolgozik a kutya, hiszen így nagyobb a tévesztés veszélye. A tapasztalat és a gyakorlat tanítja meg a vizslát, hogy a nyom erőssége, koncentráltsága függvényében kiválassza a megfelelő tempót és fejtartást.

Természetesen a nyom végén talált apróvadat a már leírt módon el kell hoznia – különben eredménytelen a csapa követése.

A vércsapa kidolgozása lényegét tekintve hasonló az előbbihez. Mivel itt öregebb – általában 4-5 órás – nyomról van szó, még precízebb, gondosabb végrehajtás kell az eredményességhez, ezért ennek tanítása sorrendben az utolsó feladat. Összeszedett, nyugodt, kitartó munkát várunk el a kutyától. Mivel itt nem friss nyomot követ a vizsla, eredményesebb, ha alacsonyan tartott orral, a talaj közelében szimatolva keresi az utat.

A vízi-munka során az úszónyom követése tulajdonképpen ugyanolyan nyomkövetés, csak különleges, nehezített körülmények között, hiszen a nyílt vízfelület állandó mozgása, hullámzása még jobban szétteríti a szagokat, mint a mezőn a növényzet között. Erős hullámzás esetén nagyon fontos, hogy a vizsla friss nyomon induljon, mert hosszabb várakozás esetén a szaganyagok oly mértékig szétoszolhatnak a felületen, hogy a kutya csak véletlenszerűen – vagy a vezető utasításait, irányítását követve – tud a menekülő zsákmány közelébe férkőzni. Nagy rutin, biztos orr és irányíthatóság: ezek a sikeres vízi-munka „kellékei”.

Engedelmesség, vezethetőség, irányíthatóság

Az teszi a vizslamunkát olyan széppé és nehézzé, hogy miközben önállóság, kezdeményezőkészség és vadászszenvedély a követelmény, elvárás az is, hogy a vadász diszkrét, halk jelzéseit, parancsait, utasításait is kövesse a kutya. A vizsla tudja, mi a munka célja, és az ennek eléréséhez szükséges legeredményesebb utat, teendőt időnként maga határozza meg. Például, hiába küldi a vadász „előre” kutyáját, ha az vadat talál közben, megállja. Ha vezetője mondjuk elirányítja egy nádcsoport átkeresésére, akkor azt már ő dönti el az aktuális szélirány alapján, hogy merről tudja legeredményesebben végrehajtani a feladatot. Ezért sose szabad mereven ragaszkodni az elképzelt sémához: bízni kell a kutyában, mert neki jobbak az érzékszervei.

Tehát általában az irányítást (Előre, illetve oldalra küldést, mert meggyőződésem, hogy a kutya nem tudja a „jobbra” és a „balra” fogalmakat kezelni, ezért egy mutatott irányba kell küldeni) a vizslamunkánál nem kezeljük olyan mereven, mint mondjuk a kísérő-védő (IPO) kiképzésnél. Ezzel együtt a gyakorlatban nagyon hasznos és versenyeken is követelmény, hogy a vizsla irányítható legyen.

Bizonyos helyzetekben feltétlen engedelmesség kell - például vadkelésnél, vagy lövésre kötelező a helyben maradás. Ugyanígy elfektetéskor (tehát, amikor a vezető lefekteti kutyáját valahol, és helyben maradást parancsol) minden körülmények között, szinte mozdulatlanul ott kell maradnia.

A fegyelmi feladatok egy speciális típusa a cserkelés. A tapasztalt kutya "átérzi" a feladat lényegét, vagyis azt, hogy nesztelenül, lassan, óvatosan kell követnie a vadászt, értenie kell annak legapróbb kézjeléből vagy a puska mozdulásából, szinte gondolatolvasóként kell végrehajtania a parancsokat. 

Kapcsolattartás

A fajtaleírás is kiemeli, hogy a vizslát kiemelkedő kapcsolattartó készség jellemzi. Ez a legszenvedélyesebb munka közben is kiderül. Vizslánk vadmegállás közepette is fél szemmel ki-kipillant vezetőjére, várva annak támogatását, esetleges parancsát. Keresés közben, a vadásztól vagy százméternyire vágtázva gyakran rátekint, ezért nem kell hosszasan, hangosan kiabálni neki, hanem egyetlen síp- vagy karjelre fordul. Különleges kapcsolattartó készségének legfényesebb bizonyítéka, hogy egy fiatal vizslát szinte nem kell tanítani a mezőben az irányításra: magától értetődő számára, hogy követi vezetőjét, ezért szinte azonnal értelmezi az irányító jelzéseket.


                                                                                                                                                                              Füzesi Zsuzsa

Köztudomású, hogy a vizsla – vadászkutya, pontosabban meghatározva "mindenes vadászkutya", vagyis a vadászat "föld feletti" módozatainak mindegyikében hasznos segítője vezetőjének.

Kiváló tulajdonságai, sokoldalúsága miatt emellett az élet és a kutyás sport nagyon sok területén megállja a helyét.

A mindenes vadászkutya munkájáról

"Eb a vadász kutya nélkül", mondják az öregek és ez így is van. Nem véletlen, hogy az elcsökevényesedett érzékszervekkel rendelkező ember a kutya és a technika segítségére szorul az eredményes vadászat érdekében. Aki ismeri a vadak viselkedését, pontosan tudja, hogy az úgy meglapul rejtekhelyén, hogy keresés közben akár rá is léphet az ember, az antenna-orrú kutya azonban a profi módon rejtőzködő vadat is észreveszi és jelzi. 

Kezdjük tehát az elején. A vadászkutya munkáját két nagy fázisra bontjuk. Az első fázis a lövés előtti munka, a második fázis a lövés utáni munka, vagyis a lőtt vad kézre kerítése.

A lövés előtti munka is nagyon szerteágazó. Attól függ, hogy milyen vadat kívánunk terítékre hozni. Apróvad-vadászatnál a kutya feladata, hogy a kiválasztott területet a legapróbb részletekig keresse át és minden ott lévő vadat messziről jelezzen a vadász számára. Ez az un. "mezei keresés" a vizslaversenyek tolvajnyelve szerint. A jó vizsla a levegőben terjedő szagokat figyelve – a körülményektől: (pl. hőmérséklet, páratartalom, szélerősség, terepadottságok) függően akár százötven méterről is megérzi, és vezetőjének jelzi a vad jelenlétét, és megfelelő távolságra érve megállja. Amikor mozdul – kiugrik, felröppen - a vad, a vadász feladata gyorsan és pontosan eldönteni, hogy lőhető-e vagy sem, ezalatt a vizslának feltétlenül helyben kell maradnia, a zsákmányolás mozzanatát a vadászra kell bíznia.

Amennyiben a vadász lelőtte a vadat, kutya feladata annak feltétlen kézre kerítése. Ez már a vizslamunka második fázisa, a lövés utáni munka. A jól meglőtt vad lőtávolon belül marad, ezt a kutyának könnyű megkeresni, apportírozni, és ülve átadni a gazdának. Ilyen esetekben a vizsla un. légszimattal dolgozik, vagyis a levegőben terjedő szaganyagokat észlelve keres.

Más a helyzet a sebzett vadnál. Ekkor vizslánk a menekülő vad nyomát követi mindaddig, amíg sikerül ‘elcsípnie‘ és szabályosan apportíroznia vezetőjének. Sokszor ez a nyomkövetés több száz méteren át tarthat. Ebben az esetben a vizsla a talajon, növényzeten maradt szaganyagokat keresi és követi, szaknyelven szólva talajszimattal dolgozik. Vizslaversenyeket ez az un. "vonszalékmunka".

A jól dolgozó vizslánál nem lehet elmaradt, vagy elveszett vad. Ez nem csak gazdaságossági szempont, a sportszerűség is azt kívánja, hogy ne hagyjuk sorsára a meglőtt vadat.

Nagyvad vadászatnál a jó kutya soha nem zavarja a vadászt cserkelés közben, vagy a lesen. Cserkeléskor vezetője mögött lopakodik, annak mozdulatait követve zaj nélkül halad. Ha a vadász a magaslesen ül, vizslája mellette, vagy a les alatt fekszik, és minden körülmények között ott marad, el nem mozdul! (Versenyeken ez a "viselkedés lőálláson" feladat.) Ha ő véletlen előbb veszi észre a vadat, mint a technika vívmányaival felszerelt vadász, akkor csendben a vad felé nézve jelzi annak tartózkodási helyét.  Olyan helyzet is adódhat cserkelés közben, amikor a kutya nem kísérheti el a vadászt: ilyenkor a vezető egy biztonságos helyen elfekteti vizsláját, ahol az megvárja, helyét el nem hagyva.

A lövés után viszont sok esetben megint feladata van a vizslának: követnie kell a sérült nagyvad vércsapáját. Általában 3-12 órás vérnyomon eredményesen dolgoznak a magyar vizslák is, ennél öregebb csapán már csak az igen jó (és jól képzett) egyedek használhatók. (Eredendően ez a vérebek feladata!). A vízivad vadászatában szinte nélkülözhetetlen segítő a jó vizsla!

Egy igazán jó vadászkutyának az alábbi feladatokat kell megoldania kacsavadászat közben:

- a partra esett kacsa megkeresése légszimattal, vagy a csapát követve

- a nyílt vízre esett madár megkeresése légszimattal (ha látja a kutya a vad leesését, egy egyszerű „mélyvízi elhozás” a dolga)

- a sebzett kacsa megkeresése, amely általában a nyílt vízre esik vagy száll le és onnan bemenekül a nádasba. Ekkor a kutyának a madár úszónyomát, az un. vízispúrt kell követnie.

- a nádasba esett kacsát kell megkeresnie, a nádas szisztematikus átkutatásával, hiszen a sűrűben nem terjednek olyan messzire a szagok, mint nyílt terepen.

- a part menti nádszakasz átkeresése és az ott rejtőző kacsa felhajtása, hogy a vadász lőhessen, (a vadászetika szigorú betartásával).

 A DRÓTSZŐRŰ MAGYAR VIZSLA munkatulajdonságai szinte mindenben megegyeznek a rövid szőrű rokonáéval. Erősen sásos, nádas vizekben, vagy szederindás, csalános erdőkben vadászva határozottan kitartóbbak, kevésbé sérülékenyek a durvább, robosztusabb testfelépítésű, nagyobb védettséget nyújtó kültakarót viselő drótszőrűek.  A hideget, így a hideg vizet is jobban bírják. A nyári melegben viszont hamarabb keresik az enyhülést nyújtó bokrok árnyékát, és kedvetlenebbül mutatják a rekkenő hőségben a mezőn rejtőző vadat.         

A cél: a tökéletes vadászmunka

Mielőtt belekezdenék a vizsla képzésének leírásába (szerényebben – és pontosabban - fogalmazva: elkezdenék arról mesélni, hogyan tanítom vizsláimat) megpróbálom felvázolni a célt: az ideális vizslamunkát.

Ezzel – az adott keretek között – könnyű dolgom van, hiszen a különféle versenyszabályzatok elég szabatosan és részletesen taglalják a követelményeket. Mindenkinek, aki vadászkutya tanításra adja fejét, első lépésként melegen ajánlom a szabályzatok alapos tanulmányozását, hiszen a munkát mindig a cél kristálytiszta megfogalmazásával kell kezdeni. Minden más ebből következik.

A vizsla munkája című fejezetben vázoltam, hogy a gyakorlati vadászat során mi a feladata egy vizslának. Ezek magas fokú teljesítéséhez az alábbi tulajdonságokra van szükség:

Jó idegrendszer

Tanulékonyság, intelligencia

Kitűnő orrjóság és orrhasználat

Erős vadmegállási hajlam, figuratív állás

Jó apportkészség

Az apport finom, de határozott fogása

Nagyfokú vadász-szenvedély

Könnyű vezethetőség, kapcsolattartó készség

Jó csapakövető készség

Vízszeretet

Kiegyensúlyozott, magabiztos viselkedés


Az egyes feladatok követelményei, a Speciális magyar vizsla verseny szabályzata alapján a következők:

Lövés előtti munka:

Keresés mezőben

A keresés legyen aktív, intelligens, módszeres és a terephez, időjáráshoz alkalmazkodó. A kutya dolgozzon önállóan, térnyerő, a fajtára jellemző gyors tempójú, de egyenletes és kitartó vágtában, magas fejtartással, állandó orrhasználatot tükrözően. A gyorsabb keresés előny mindaddig, amíg a tempó összhangban van a körülményekkel és nem megy az eredményesség (vagyis a vad megtalálása) rovására. A mozgás milyensége legyen a fajtára jellemző, a felső vonal "hullámzása" miatt az orr ne veszítse el a szagcsóvát.

A keresés legyen kitartó, irányát (ti. a kilengésekét) a szélirány határozza meg, a stílus mindig tükrözze, hogy a kutya érzékeli és figyelembe veszi a szél irányát, erősségét, a szagvételi lehetőségeket. A keresés szélességét (oldalirányú kitérések távolságát) a terepadottságok és a szélviszonyok határozzák meg: a szélesebb a jobb, azonban mindig tudjon kapcsolatot tartani vezetőjével.

A fordulóknál a vizsla mindig vegye figyelembe a szélirányt. Az előremenést a terület és az időjárási körülmények határozzák meg, de semmiképp se legyen több 30 - 50 méternél. A kijelölt területet a kutya keresse át, és minden alkalmat használjon ki arra, hogy vadat találjon. Jelezze a területen található vadnyomokat, vadfekvéseket, de ezáltal nem lehet töredezett, akadozó a keresés.  Lehetőleg ne maradjon ki vad.

A kutya orrjóságát vizsgálva értékelni kell: milyen távolságról észleli a kutya a vadat, vadnyomokat, milyen fejtartással fut. A jó orr legbiztosabb jele a nagyobb távolság, ahonnan a vadat észleli, és a magabiztosság a jelzésekben és a vadmegállásban.

A jó orrhasználat abban jut kifejezésre, hogyan használja ki a szelet, hogyan választja meg a keresés módját és a fordulókat a körülmények függvényében. Jó orrhasználat esetén a vizsla mindig a szelet kihasználva, tempóját a szimatvételi lehetőségekhez, az adott terepszakaszhoz igazítja. Fejét keresés közben vízszintesen tartó vizslának mindig jobb az orra, mint az állandóan talajt szimatoló vizslának. Ha egy kutya többször is szilárdan áll eredménytelenül, vagyis vad találása nélkül, ezt az orrjóság értékelésénél kell figyelembe venni.

Keresés közben az észlelt vadat a kutyának magabiztosan és egyértelműen jeleznie kell. A jelzés után, a szituáció és a vad viselkedése függvényében a kutya vagy azonnal áll, vagy lassuló mozgással a vadra ráhúz, majd a vadat határozottan állja.

A lapuló vadat a vizslának mindaddig szilárdan, figuratívan állnia kell, amíg a vezető a kutya mellé nem ér és a vad felröppentésére parancsot nem ad, vagy maga nem mozdítja azt ki. Állás közben a fej – orr magassága általában a vad távolságát jelzi, és rendszerint a vad felé mutat. A jellegzetes magyar vizsla állásnál a nyak és a fej általában előrenyújtott, a farok mozdulatlan és általában enyhe hullámvonalban, közel vízszintesen (néha kissé felfelé) tartott. Az egyik mellső - néha hátsó – láb a levegőben felhúzott. Az egész testtartás szoborszerűen merev, feszült figyelmet tükröz. (Nem véletlenül használja az angol szaknyelv a ’drámai’ jelzőt!)

Hiba a rövid vagy nem szilárd, nem elég kifejező állás, vagy a vad idő előtti felrebbentése.

Állás után, ha a vad előtte fut, utána kell húznia úgy, hogy őt a gazdája követhesse. Utánhúzáskor a kutya mindig a vezetője előtt, önállóan, kifejezően, határozottan dolgozzon, mindig maradjon kontaktusban a vaddal, alkalmazkodjon a menekülő vad sebességéhez. Csapázás csak akkor elfogadható, ha a vad hátszéllel menekül. A távoli (hosszú) utánhúzás akkor jó, ha energikus, határozott és eredményre vezet.

szekundáló kutya a vadat álló másik vizslát állja. Az egyszerre dolgozó két kutya semmiképp sem zavarhatja egymást, kötelező a másik állásának tiszteletben tartása, tehát nem mehet zavaróan a közelébe, semmiképp sem futhat el az álló kutya és a vad között.

A vad felrebbentésére, vagy kirepülésére a vizsla hasaljon, de legalább maradjon helyben. Ha a keresés közben kiperdülő nyúlra a kutya rámozdul, de a vezető egy parancsa néhány méteren belül visszafordítja, nem számít hibának.

Lövésre a vizslának helyben kell maradnia.

Sűrű, fedett területek átkeresése, kajtatás, bokrászás

A vizslának a sűrű, bokros, vesszős, csalitos, nádas terepet aprólékosan kell átkeresnie. Stílus itt nem követelhető, csak a terület alapos, céltudatos és rendszerezett átjárása, kitartás és szenvedélyesség. Ilyen területen nem kell megállnia a vadat, ami általában a kutya közeledtének zajára kiugrik vagy fölrebben. Hasznos, ha a vizsla néha kijön a sűrűből annyira, hogy a kapcsolatot tarthassa a vezetővel, de egyetlen jelre folytatnia kell a munkát. Mivel a feladat célja, hogy a területen lévő vadat a kutya puska elé hozza, ezért az ideális keresési távolság (mélység) ennél a munkánál is kb. 30-50 méter. A vizsla természetesen itt is – mint mindig – követi vezetője utasításait, engedelmeskedik a behívó parancsnak.

Lövés utáni munka, elhozások:

Lőtt vad megkeresése légszimattal feladatnál a vezető lehetőleg jó széllel (széllel szemben) küldje keresni kutyáját, minden, elhozásra utaló parancs nélkül. Ez azért fontos, mert vadászatokon se tudja mindig a vadász, hogy a közelben egy lelőtt vagy sebzett vad van, tehát nem ad parancsot elhozásra, a kutyának mégis terítékre kell hoznia a vadat.

A kutya átkeresi az előtte lévő területet, kihasználva a szelet. Lehetőleg önállóan és tervszerűen dolgozzon, de a vezető esetleges irányítását, parancsait is követnie kell. A talált vadat gondolkodás nélkül vegye fel, határozottan és finoman fogva hozza, és tartsa szájában, amíg vezetője át nem veszi tőle. Sokan kérdezik, miért fontos ez utóbbi? Egyszerű a válasz: ha esetleg élő, sebzett vadat hoz, és leteszi a földre, az elmenekülhet.

Elveszett vad keresése csapán feladatnál a vizsla a sebzés helyénél felveszi a nyomot és céltudatosan kidolgozza, követi azt. Természetesen nem az a követelmény, hogy földre szegezett orral keressen, hiszen a friss nyom fölött a levegőben egy „szagfolyosó” alakul ki, ami a szél függvényében eltolódhat, kissé szétterül a növényzetben és fölötte – ezt szimatolja és követi a kutya. Ezért fordul elő, hogy a töréseknél, irányváltásoknál sokszor a nyomon kicsit túlszaladva és visszafelé haladva keresi meg a folytatást. Ennél a munkánál nem hasznos, ha túl gyorsan, vágtában dolgozik a kutya, hiszen így nagyobb a tévesztés veszélye. A tapasztalat és a gyakorlat tanítja meg a vizslát, hogy a nyom erőssége, koncentráltsága függvényében kiválassza a megfelelő tempót és fejtartást.

Természetesen a nyom végén talált apróvadat a már leírt módon el kell hoznia – különben eredménytelen a csapa követése.

A vércsapa kidolgozása lényegét tekintve hasonló az előbbihez. Mivel itt öregebb – általában 4-5 órás – nyomról van szó, még precízebb, gondosabb végrehajtás kell az eredményességhez, ezért ennek tanítása sorrendben az utolsó feladat. Összeszedett, nyugodt, kitartó munkát várunk el a kutyától. Mivel itt nem friss nyomot követ a vizsla, eredményesebb, ha alacsonyan tartott orral, a talaj közelében szimatolva keresi az utat.

A vízi-munka során az úszónyom követése tulajdonképpen ugyanolyan nyomkövetés, csak különleges, nehezített körülmények között, hiszen a nyílt vízfelület állandó mozgása, hullámzása még jobban szétteríti a szagokat, mint a mezőn a növényzet között. Erős hullámzás esetén nagyon fontos, hogy a vizsla friss nyomon induljon, mert hosszabb várakozás esetén a szaganyagok oly mértékig szétoszolhatnak a felületen, hogy a kutya csak véletlenszerűen – vagy a vezető utasításait, irányítását követve – tud a menekülő zsákmány közelébe férkőzni. Nagy rutin, biztos orr és irányíthatóság: ezek a sikeres vízi-munka „kellékei”.

Engedelmesség, vezethetőség, irányíthatóság

Az teszi a vizslamunkát olyan széppé és nehézzé, hogy miközben önállóság, kezdeményezőkészség és vadászszenvedély a követelmény, elvárás az is, hogy a vadász diszkrét, halk jelzéseit, parancsait, utasításait is kövesse a kutya. A vizsla tudja, mi a munka célja, és az ennek eléréséhez szükséges legeredményesebb utat, teendőt időnként maga határozza meg. Például, hiába küldi a vadász „előre” kutyáját, ha az vadat talál közben, megállja. Ha vezetője mondjuk elirányítja egy nádcsoport átkeresésére, akkor azt már ő dönti el az aktuális szélirány alapján, hogy merről tudja legeredményesebben végrehajtani a feladatot. Ezért sose szabad mereven ragaszkodni az elképzelt sémához: bízni kell a kutyában, mert neki jobbak az érzékszervei.

Tehát általában az irányítást (Előre, illetve oldalra küldést, mert meggyőződésem, hogy a kutya nem tudja a „jobbra” és a „balra” fogalmakat kezelni, ezért egy mutatott irányba kell küldeni) a vizslamunkánál nem kezeljük olyan mereven, mint mondjuk a kísérő-védő (IPO) kiképzésnél. Ezzel együtt a gyakorlatban nagyon hasznos és versenyeken is követelmény, hogy a vizsla irányítható legyen.

Bizonyos helyzetekben feltétlen engedelmesség kell - például vadkelésnél, vagy lövésre kötelező a helyben maradás. Ugyanígy elfektetéskor (tehát, amikor a vezető lefekteti kutyáját valahol, és helyben maradást parancsol) minden körülmények között, szinte mozdulatlanul ott kell maradnia.

A fegyelmi feladatok egy speciális típusa a cserkelés. A tapasztalt kutya "átérzi" a feladat lényegét, vagyis azt, hogy nesztelenül, lassan, óvatosan kell követnie a vadászt, értenie kell annak legapróbb kézjeléből vagy a puska mozdulásából, szinte gondolatolvasóként kell végrehajtania a parancsokat. 

Kapcsolattartás

A fajtaleírás is kiemeli, hogy a vizslát kiemelkedő kapcsolattartó készség jellemzi. Ez a legszenvedélyesebb munka közben is kiderül. Vizslánk vadmegállás közepette is fél szemmel ki-kipillant vezetőjére, várva annak támogatását, esetleges parancsát. Keresés közben, a vadásztól vagy százméternyire vágtázva gyakran rátekint, ezért nem kell hosszasan, hangosan kiabálni neki, hanem egyetlen síp- vagy karjelre fordul. Különleges kapcsolattartó készségének legfényesebb bizonyítéka, hogy egy fiatal vizslát szinte nem kell tanítani a mezőben az irányításra: magától értetődő számára, hogy követi vezetőjét, ezért szinte azonnal értelmezi az irányító jelzéseket.


                                                                                                                                                                              Füzesi Zsuzsa

Hol vagyok? A vizsláról